Miután Robert Peary 1909. április 6-án elérte az Északi-sarkot, valóságos versenyfutás indult a Déli-sark meghódításáért. Több nemzet, angolok, amerikaiak, németek, japánok és skandinávok egyaránt elsőként szerették volna elérni ezt a nevezetes pontot. Végül két csoport, a Roald Amundsen vezette norvég, és a Robert F. Scott vezette angol felfedezőcsapat indult útnak, szinte egyszerre.

Amundsen 1909-ben az Északi-sark meghódítására indult útnak, de útközben érte a hír, miszerint Peary megelőzte. Ekkor délnek fordította Fridtjof Nansen-től kölcsönkért híres hajóját, a Fram-et, és 1910. nyarán kikötött Buenos Airesben. Ugyanekkor indult útnak Angliából Scott is Terra Nova nevű hajóján, ő az ausztrál Melbourne-ben kötött ki.

Scott 1911. januárjában már az Erebus vulkán lábánál kötött ki, de korábbi, ugyanezen a helyen vert táborhelyét használhatatlan állapotban találta, ezért 30 kilométerrel odébb, az Evans-foknál alakította ki a bázisukat. Amundsen tőlük 700 kilométerre keletre vert tábort, a Bálna-öbölben. A norvégok raktáraikat a jégbe vájták, maguk kunyhókban éltek, táborukat pedig Framheimnek nevezték el. Mindkét csapat a rövid nyarat arra használta fel, hogy a sarkhoz vezető úton élelemraktárakat helyezzenek el minden szélességi foknál.

1911. szeptemberében a norvégok nekivágtak az útnak, de a rossz időjárás miatt kénytelenek voltak visszafordulni. Végüloktóber 19-én indultak el. A norvégoknak légvonalban mintegy 1500 kilométert kellett megtenniük a sarkig. Az utat alaposan megtervezték: négy szánkóval mentek, amiknek a teherbírása egyenként 360 kg volt. A szánokat egyenként 13 grönlandi kutya húzta, így 4 hónapra elég élelmet és fűtőanyagot tudtak magukkal vinni. A Scott-expedíció szibériai pónilovakat és kutyákat vittek, és két héttel később indultak, mint Amundsenék, ráadásul az ő táborhelyük mintegy 100 kilométerrel messzebb volt a sarktól.

Amundsenék jó időt fogtak ki, sütött a nap, de a Ross-selfjégen átkelve, a Transz-Antarktikus-hegység gleccserei, amik tele vannak szakadékokkal, már jóval nehezebb terepnek bizonyult. Többször jéglabirintusba keveredtek, amiből vissza kellett fordulniuk. Scottéknak annyi előnyük volt, hogy Scott ismerte az út egy részét, a Beardmore-gleccseren pedig a Shackleton-expedíció nyomait követték. Azonban az állatokkal meggyűlt a bajuk, mivel a jéghez nem szokott kutyák és pónik egymás után hullottak el. Innen már az embereknek maguknak kellett húzniuk a szánokat.

Amundsenék érték el előbb a sarkot, 1911. december 14-én tűzték ki a norvég zászlót, a helyet pedig VII. Haakon király fennsíkjának nevezték el. Scott és csapata 1912. január 16-án, azaz egy hónappal később érte el a Déli-sarkot. A visszaút nagyon nehéz volt számukra, hiszen a szánokat maguknak kellett húzniuk, az élelmük fogytán volt, és az időjárás is egyre rosszabbra fordult. Naponta csak 8-10 kilométert tudtak megtenni.

Amundsenén már rég visszaértek a bázisukra, amikor a Scott-expedíció tagjai feladták a küzdelmet. Először Evans halt meg, majd Oates lábai fagytak el. Őt még tovább cipelték, de egy nagy vihar során, hogy ne legyen társai terhére, Oates elhagyta a sátrat, a testét nem találták meg. Három ember maradt, Wilson, Bowers és Scott. Az ő hálózsákba fagyott tetemüket és az útinaplójukat 8 hónappal később találták meg. Habár Scott expedíciója tragédiával végződött, de hősies helytállásuk története rendkívül népszerű lett, főleg az Egyesült Királyság területén.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés