A hetedik kontinens első maratonját 1995-ben négyen küzdötték végig, azóta többeknek sikerült. Nem egyszerű feladat az antarktiszi szélsőséges időjárásban végigjutni az amúgy is embert próbáló távon.

Az extrém rendezvény mindig sok meglepetést, sőt csodát tartogat. Két évvel ezelőtt az orkán erejű szél miatt a helyszínen állították le a versenyt. A résztvevők annyira csalódottak voltak, hogy a hajó fedélzetén (ahonnan tilos volt kiszállni) körözve futották le a 42 kilométert.

Az idén a maratonistáknak kedveztek az égiek, s a térségben szokatlanul enyhe időjárási körülmények lehetővé tették, hogy a 204 indulóból 179-en célba érjenek, köztük Kiss János, méghozzá az élbolyban.

 

Hogy jutott eszedbe, hogy az Antarktiszra utazz maratont futni?

Régóta készültem a kalandra és a kihívásra. Maratonfutóként jutottam el legtöbb helyre a világon, ez a hobbim, ez a megszállottságom. Minden második évben fogadnak jelentkezőket a versenyre, s kábé másfél éve történt, hogy felvettem velük a kapcsolatot.

Nem egy olcsó kaland, volt-e támogatód, szponzorod?

Nem támogatott senki, magam teremtettem elő az anyagi keretet.

Tudtad, hogy mire számíthatsz, vagy okozott-e meglepetést a verseny? Miben kíván más felkészülést, mint egy hagyományos küzdelem?

Amikor biztossá vált az utazás, nagyon féltem a körülményektől, ugyanakkor mindig is lenyűgöztek a képek, amelyeket a vidékről láttam. Teljes pánikban és százszázalékos koncentrációval készültem hónapokon keresztül. Fizikailag és szellemileg hasonlóan veselkedtem neki, ahogy a nagyatádi Ironman versenynek. Ez heti 10 kilométer úszást, kétszer 3 óra bringázást és kb. 80 kilométer futást jelentett.

 

Mikor indultál útnak?

Február 18-án ültem fel a repülőre, 20-án találkozott a csapat Buenos Airesben, ahonnan Ushuaiba, Tierra del Fuegóba utaztunk, amely a világ legdélebbre fekvő városa. Itt hajóra szálltunk, és 48 óra alatt értük el az antarktiszi félszigetet. A hajón volt a bázisunk, s csak 26-án, a verseny idejére tehettük ki lábunkat a szárazföldre.

A hírek szerint az időjárással nem volt gondotok?

Szerencsére "kedvező szelek fújtak". Mínusz 2-3 fokos hidegben vághattunk neki a kalandnak.

Mi okozta a legnagyobb nehézséget?

Egyértelműen a szokatlan terepviszonyokkal volt legnehezebb megbirkózni. A Collins-gleccser emelkedőjén megtett hosszú szakasz volt a legnehezebb A sziklás terep mellett iszonyúan nagy volt a sár. Egy denveri srác például a cél előtt 5 kilométerrel elvesztette az egyik cipőjét, jobban mondva a sárba ragadt lábbelit nem tudta kiráncigálni, és az utolsó kilométereket fél pár cipőben tette meg. Az idei versenyen az egyik induló kerekes kocsival vágott neki a távnak, azonban a terepviszonyok olyan kemények voltak, hogy többször is át kellett segíteni a sziklák között, és a táv felénél fel kellett adnia a versenyt (időtúllépés miatt). Az első befutó 3 óra 48 perc alatt teljesítette a távot. Nekem (hat amerikai befutó után) hetedikként sikerült célba érnem 4 óra 18 perc alatt.

A kaland itt nem ért véget, ha jól tudom.

A verseny után jött egy kis pihenés: a szervezők fantasztikus helyekre vittek minket, ahol érintetlen élővilággal találkozhattunk. Nagyon-nagyon sokat adott ez a néhány nap nekem. Egy pingvinkolónia közepén ülve másként látja az ember a világot.

Hazautazásod útjába még egy maraton állt...

Hát valóban így esett... Elutazáskor még nem sejtettem, hogy nem egyet fogok teljesíteni, azonban a sors úgy hozta, hogy az antarktiszi hajtás után lefuthattam a Tierra del Fuegóban megrendezett Világvége maratont is. Hiába no, felfokozott állapotban az ember nem tud ellenállni a kísértésnek?

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés